2008. szeptember 28., vasárnap

Gulyás Gábor Baba



 Gulyás Gábor: Baba

 Győztél, megnyerted a legnagyobb harcot,

Kifejlődött tested, csudaszép lett arcod.

Kilenc hónap várakozás, mindennek van ára,

Mutasd meg magad, gyere a világra.

Elindulsz egy alagúton, vakító fény hívogat,

Magad körül nem látsz mást, csak hatalmas arcokat.

Mosolyognak, Téged vártak hosszú idő óta,

Sírásod számukra isteni nóta.

Hideg van, megszoktad a burkolt világot,

nem ismerted máig az igazi valóságot.

Megszakad hirtelen az összetartó kötél,

nem visz vissza senki, ide születtél.

Újra vizet érzel, megdörzsöl egy néni,

Furcsán érzed magad, elkezdesz félni.

Lefektetnek valakire, ez most már tabu.

Mi történik velem? Tudom már, ez Anyu!

2008. szeptember 27., szombat

Váci Mihály: Hegedű

 

Váci Mihály: Hegedű

Értelme magvait a sorsom
szétszórja már, mint záruló virág.
Félelmeim úgy könyörögnek érted,
mint égre kulcsolt ágú őszi fák.
Amerre lépek: szétterülve, törten,
emlékeink hullt erdője zizeg,
s levéltelen napjaim ágbogán át
eget betöltve sóhajt a neved.

Ordítanék utánad, de hiába:
oly néma vagyok, béna, mint az állat,
és mint a kő, mely megütött, s utána
ha belerúgsz, még felvérzi a lábad.
Hegedűként, felsodort idegekkel,
kiszáradva és megfeszülve élek,
oly vágyakkal utánad, hogy vonótlan
sikolt, szikrázik belőlem az ének.

2008. szeptember 23., kedd

Wass Albert:Üzenet haza

 Wass Albert: Üzenet haza   




Üzenem az otthoni hegyeknek:
a csillagok járása változó.
És törvényei vannak a szeleknek,
esőnek, hónak, fellegeknek
és nincsen ború, örökkévaló.
A víz szalad, a kő marad,
a kő marad.

Üzenem a földnek: csak teremjen,
ha sáska rágja is le a vetést.
Ha vakond túrja is a gyökeret.
A világ fölött őrködik a Rend
s nem vész magja a nemes gabonának,
de híre sem lesz egykor a csalánnak;
az idő lemarja a gyomokat.
A víz szalad, a kő marad,
a kő marad.

Üzenem az erdőnek: ne féljen,
ha csattog is a baltások hada.
Mert erősebb a baltánál a fa
s a vérző csonkból virradó tavaszra
új erdő sarjad győzedelmesen.
S még mindig lesznek fák, mikor a rozsda
a gyilkos vasat rég felfalta már
s a sújtó kéz is szent jóvátétellel
hasznos anyaggá vált a föld alatt...
A víz szalad, a kő marad,
a kő marad.

Üzenem a háznak, mely fölnevelt:
ha egyenlővé teszik is a földdel,
nemzedékek őrváltásain
jönnek majd újra boldog építők
és kiássák a fundamentumot
s az erkölcs ősi, hófehér kövére
emelnek falat, tetőt, templomot.

Jön ezer új Kőmíves Kelemen,
ki nem hamuval és nem embervérrel
köti meg a békesség falát,
de szenteltvízzel és búzakenyérrel
és épít régi kőből új hazát.
Üzenem a háznak, mely fölnevelt:
a fundamentom Istentől való
és Istentől való az akarat,
mely újra építi a falakat.
A víz szalad, a kő marad,
a kő marad.

És üzenem a volt barátaimnak,
kik megtagadják ma a nevemet:
ha fordul egyet újra a kerék,
én akkor is a barátjok leszek
és nem lesz bosszú, gyűlölet, harag.
Kezet nyújtunk egymásnak és megyünk
és leszünk Egy Cél és Egy Akarat:
a víz szalad, de a kő marad,
a kő marad.

És üzenem mindenkinek,
testvérnek, rokonnak, idegennek,
gonosznak, jónak, hűségesnek és alávalónak,
annak, akit a fájás űz és annak,
kinek kezéhez vércseppek tapadnak:
vigyázzatok és imádkozzatok!
Valahol fönt a magos ég alatt
mozdulnak már lassan a csillagok
a s víz szalad és csak a kő marad,
a kő marad.

Maradnak az igazak és a jók.
A tiszták és békességesek.
Erdők, hegyek, tanok és emberek.
Jól gondolja meg, ki mit cselekszik!

Likasszák már az égben fönt a rostát
s a csillagok tengelyét olajozzák
szorgalmas angyalok.
És lészen csillagfordulás megint
és miként hirdeti a Biblia:
megméretik az embernek fia
s ki mint vetett, azonképpen arat.
Mert elfut a víz és csak a kő marad,
de a kő marad.

Bajorerdő, 1948.

2008. szeptember 22., hétfő

Reményik Sándor: Találkozás



Reményik Sándor:
Találkozás

-Egy barátomhoz-

Egymás mellett ma elmegyünk: hajók,
A Te hajódon leng a büszke zászló
S felvonom én is a rongyos lobogót.

Győztes, Te futsz elől a büszke tornán
Dagasztja vásznad hazajáró szél -
Nekem száz rongyba tépve a vitorlám.

Te élsz. Én már sok halállal meghaltam.
Te zászlód mellé tűztél egy virágot -
Nekem nincs. De hát - én így is akartam.

Így kellett. Fáj mégis, hogy a hajók, lelkek,
Akikhez kötött tiszta vonzalom -
A kikötőkbe lassan szertemennek.

A bóra jő, a fogam megvacog -
Pár futó év s a messze, nyílt vizen,
A tengeren egyedül maradok.

Te tudod, merre mégy, Te nem állsz veszteg,
Az én iránytűm jaj, átkozott szerszám,
Bús ívbe leng, bomlottan körbereszket.

Hadd nézzelek ma: tán utolszor látlak -
Szerető, forró, könnyes irígységgel -
Egy percig még - azután elbocsátlak.

S egy pillantást még, könnytelent, keményet
Hadd vessek rád, mert én, bár átkozom -
Tartom a sorsommal a közösséget!

Hogy is volt, hogy mi tudtunk együtt menni
Egykor, soká, kar-karban önfeledten?
Előtted minden - előttem a semmi. -

Egymás mellett ma elmegyünk - hajók
S hogy büszke zászlód fennen leng ma, nézd:
Felvontam én is a rongyos lobogót.

Reményik Sándor Úgy fáj már minden…




Úgy fáj már minden, minden idebenn:
a szó, s a mozdulat, s a csend is fáj,
minden, mi általreszket szívemen,
legyen az ember, muzsika, vagy táj.
Úgy fáj már minden, minden idebenn.

De néha egy-egy halk szó símogat,
s rejtekúton a szívembe talál,
s álomba ringatja a kínokat,
elaltatja a multat, s a jövőt.
Pedig be
nehéz megtalálni már
az ösvényt,
a szívembe vezetőt.

Gyom és gaz benőtte az utakat,
ördögpalánták ágaskodnak rajtok:
száraz kórók és keserű füvek,
minden, mi beteg szívemből kihajtott.

Mártír a szó, mely jó hozzám ez úton,
és szent a szív, mely küldi őt ezen,
s mely liliomok magvát hinti el
ott, hol különben csak bogáncs terem.

Áldott az óra és áldott a szél,
mely liliomok messze magvát hozza,
magot, melyből a békesség kikél.

Őri istván: Félelem


Őri István: Félelem


Egyszer csak elkezdett fázni a Nyár
sapkát vett gyorsan, sálat tett a nyakába
nagykabátba bújt és meleg csizmába
majd kutatva körül nézett:
"Mi történt?
ki jött, ki hozott hideget
sötét didergést, pengő jeget?"
a Nyár nem látott senkit
mégis fázott
szorosabbra húzta magán a kabátot
pedig a levegő illatos volt
virágok nyíltak mindenütt
a fák lombjain átsütött
a meleg nyári nap...

s akkor észrevette
hogy csend van körös-körül
mozdulatlanság
a szél nem énekel
a patak vize megdermedt
két csobbanás között
a tücskök és a madarak
elmentek messzire...

a Nyár kétségbeesve körülnézett
kereste a hangot
a mozgást
a dalt
az Életet
körbefutott a világban
bejárt eget s földet
mindenkit megkérdezett
akivel útközben találkozott:
"Mi történt?
Miért mozdulatlan minden?
Miért fázom?"
A kérdezettek
csak a vállukat vonogatták
s még szorosabbra húzták
magukon a bundát
mert ők is fáztak
s a Nyár csak ment
hét világon át
majd lassan elfáradt
útközben elhagyta a remény
a világ végén
egy zöldellő réten leült
beburkolta magát a kabátjába
és elaludt...

a fákról lassanként
elkezdtek hullni
az első megsárgult levelek...

2008. szeptember 21., vasárnap

Kormos Attila: Szavak


 

 

Kormos Attila: Szavak 

 

Csak megcsendülnek és nagyon fájnak,

de őriznek minket, ránk vigyáznak,

mert olyanról tudnak, mihez kevés egyetlen élet.

Szikrázó titkokat takargatnak,

tudják, az ember miről hallgat,

és miről énekelnek a hajnali fények.

 

Néha angyalok laknak bennünk

és szörnyek, akiket eltemettünk;

a szavak, amiket nem mondtunk ki.

És börtönnek tűnnek vagy erős várnak

koporsónak vagy szülőágynak -

a szavak, amiket nem mondtunk ki.

 

Mint eltűnt barátok kézfogása,

szerelmek elhalt suttogása.

Nevek, kihűlt arcokról életlen képek.

Furcsa álmok a jövőt kutatják, de

tények az álmokat dobozba rakják,

varázsigékkel, miket beléd lehelt az élet.

 

Úgy hisszük, istenek laknak felettünk,

csak tettek, amiket elfeledtünk:

és szavak, amiket nem mondtunk ki.

Mégis ítélnek felettünk, ránkmutatnak,

a földnek adnak vagy vissza a napnak,

a szavak, amiket nem mondtunk ki.

 

Önfeledt hitek és szigorú számok.

Bentrekedt szitkok vallomások, mik

tombolnak bennünk, míg állunk szótlan a térben.

Vakító fények, a testetlen lényeg,

mint gyerekszájból a romlatlan lélek, mi

felénk árad, bátran fejtsük meg végre.

 

És vigyázzuk őket, mint gyertyalángot!

Ne fojtsuk el, bár nagyon fájók -

a szavak, miket nem mondtunk ki.

Jobb, ha vakmerőn zászlónkra tűzzük,

vagy imánk csillogó gyöngyére fűzzük

a szavakat, amiket nem mondtunk ki.

 

Most hogy hallottad ezt, még ne szólj semmit!

Csak jegyezd meg ,végül is rendet kell tenni a szavak közt

(amiket nem mondtuk ki)

Szapphó A Kérlek-dala


 

 

Szapphó

 

A Kérlek-dala

 

Kérlek…
Másként hajolj át a lelkemen,
Másként őrizd a szívem.


Hisz’ másként lép a hajnal rózsasugara

A halványuló éj árnyékába,
És másként köszönti az égő fénycsillag
Szikrázó kedvesét az égbolt palástjára lépve,
Amikor így szól szelíden:


Kérlek…
Másként hajolj át a lelkemen,

Másként őrizd a szívem.

2008. szeptember 20., szombat

Reményik Sándor: A keserű pohár

 

Reményik Sándor: A keserű pohár


Ó, nem voltam türelmes szenvedő.
Testem a szenvedéshez nem szokott.
Az élet nem edzett, csak puhított.

S hogy megjelent a keserű pohár,
S felém libegett titokzatosan,
Mondván: most eljöttem, hogy kiigyál:
Megragadtam vadul a poharat
S falhoz vágtam. Ezer darabra ment.
De rögtön csorbítatlan megjelent.

S szólt másodszor is a sötét pohár:
Ím itt vagyok, hogy Te is kiigyál.
És igazság ez: szenvednek sokan,
S a Te részed még mindig hátra van.
S most kiiszod, ha akarod, ha nem.

Dühöngve vágtam közbe:NEM!
Nem sóhajtok" Múljék el ha lehet"-
S fölvetettem daccal a fejemet.
Nagyot reccsent a csend-
S a makacs pohár újra falnak ment.
Ezer darabra ment.

De jaj, mert harmadszor is megjelent.
S akkor tudtam, hogy dühöm hasztalan,
Enyém,sajátom e sötét pohár-
És ki kell ürítenem poharam.
Az ajkam kinyílt félig-öntudatlan,
A karom kinyílt félig-akaratlan
S felmérve csillagszabta sorsomat
Fogtam, s lassan fenékig ürítettem
A poharat

2008. szeptember 16., kedd

Reményik Sándor - Örök szerelem


 

 

Reményik Sándor - Örök szerelem

Egy bükk és egy fenyő.
Úgy összeforrtak ők,
Ahogy csak lelkek forrnak össze néha,
Egymást halálig híven szeretők.

 
A bükk a nő,
A fenyő tán a férfi.
Ez áll szikáran, míg a bükk elomló,
Ölelő karjaival átaléri.

 
Úgy látszik, mintha reáomlana,
Pedig támasztja, mint a fenyő őtet.
S övezi csendes napfény-glória
A vihar ellenébe szegülőket.

 
Így öredtek meg:
Egy örök ölelésben.
Ölelkeznek a törzsek, koronák,
Ölelkeznek a gyökerek a mélyben.

 
Mikor kezdődött ez az ölelés?
Ez volt a növekedésük célja, iránya?
Egymáshoz simult itt már hajdanán
Két Isten ültette pici palánta?

 
S ahogy a törzsük hatalmasodott:
Úgy lett szerelmük is hatalmasabb,
Törzsüket bronzzal ötvözte körül
A felkelő és lemenő nap.

 
E mozdulatlan, néma szerelem
A jót s a rosszat most is együtt állja.
S egyszerre csap le majd a fejsze rájuk:
Az emberbőrbe bújt Halál kaszája
.

2008. szeptember 14., vasárnap

Tóth Árpád - Miért?

Tóth Árpád - Miért?

Ablakomban, szürke esten,
Üldögélek, semmi kedvem,

Munka nélkül, tétlenül
Sok, sok percem elrepül.

Porbelepte, satnya ágra,
Szirmasíró, bús virágra
Nézek némán, hidegen,
Árva sorsuk mit nekem!

Lelkem üres, puszta, fásult,
És a perc mindegyre száguld,
Míg egy sápadt alkonyon
Itt kell hagyni ablakom...

S a halál szól irgalommal:
"Ne vesződj már szívbajoddal,
Jégkezemmel szeliden
Megsimítom, s elpihen."

Akkor vadul felsikoltok:
Nem akarok lenni boldog,
Élni, élni, akarok!
Miért? balga bús titok!

Weöres Sándor Ha nézem a világot

 


Weöres Sándor

Ha nézem a világot

Ha nézem a világot,
A világ visszanéz,
Azt mondom, összevisszaság,
Ő feleli, teljes egész.

Azt mondom, csupa valótlan,
A semmiség ragyog,
Ő feleli, nézz meg jobban,
A valóság én vagyok.

Azt mondom, merő idegenség,
Sok átsuhanó tünemény,
Ő feleli, nézz a tükörbe,
Amit ott látsz, az vagyok én.

2008. szeptember 13., szombat

Wass Albert: Őszi hangulat

Wass Albert: Őszi hangulat

 

Mikor a hervadás varázsa

megreszket minden őszi fán,

gyere velem a hervadásba

 egy ilyen őszi délután!

 

Ahol az erdők holt avarján

 kegyetlen őszi szél nevet,

egy itt felejtett nyár-mosollyal

 szárítsuk fel a könnyeket!

 

Hirdessük, hogy a nyári álom

 varázsintésre visszatér,

 s a vére-vesztett őszi tájon

 csak délibáb-varázs a vér!

 

Hirdessük,hogy még kék az égbolt,

 ne lásson senki felleget,

 hazudjuk azt, hogy ami rég volt,

 valamikor még itt lehet!

 

Ha mi már nem tudunk remélni,

 hadd tudjon hinni benne más;

 hogy ezután is lehet élne,

 hogy tréfa csak az elmúlás!

 

A nyári álmok szemfedője

övezze át a lelkedet,

 amíg a tölgyek temetője

 hulló levéllel eltemet!

2008. szeptember 12., péntek

Koltay Gergely - Szulák Andrea - Benkő Péter: Mondd gondolsz-e rám?



Koltay Gergely - Szulák Andrea - Benkő Péter:
Mondd gondolsz-e rám?

Mikor egy este otthon egyedül talál, az ablakon kinézel, de semmit se látsz,
Mondd gondolsz-e rám?
Mikor a napok léggömbjéből az idő elszivárog és elfelejtett szavak után nem fordulsz már vissza,
Mondd gondolsz-e rám?
Megteszel mindent, úgy csinálsz, mintha élnél, órádra nem nézel, elrohansz, mielőtt sírásra görbülne a szád,
Mondd gondolsz-e rám?
Mit elvettél magadtól nem kapod ajándékba vissza, imád az égbe, hallgatásod a földre száll, Mondd, gondolsz-e rám?
S mikor tavasszal nyílnak az erdei virágok, magadat a tükörben olyan öregnek látod,
Mondd, gondolsz-e rám?
Tested áruként a holnapnak kínálod, és napról-napra árulod el titkaid másnak,
Mondd gondolsz-e rám?
Mikor szerelmes kutyák vonyítanak az éjben, te egyedül gömbölyödsz fészkedben,
Mondd, gondolsz-e rám?
Pedig várod, hogy az élet újra Rád találjon, de legbelsőbb titkaid nem érti új barátod,
Mondd gondolsz-e rám?
Egyszer majd, tudod, szép lesz újra minden, nem lesz hiba a dalban, nem lesz hiba a versben, igaz lesz minden szó, a csókok szívhez érnek, s a madarak messzi délről lassan hazatérnek.
S én várni fogok, mert várni kell arra, aki nem jön el...
Fáradt éjszakában tudod álmatlan a csend, de hajnalban a derengés új reményt üzen,


éhes madár a reggel, az emlék megpihen, akit az éjjel vártam, nem jön ma sem el…

2008. szeptember 10., szerda

Zelk Zoltán Vers a lehetről és a nem lehetről


 

Zelk Zoltán Vers a lehetről és a nem lehetről


A nem-lehetből, mondjad, még lehet
másképp lehet, vagy már csak így lehet,
hogy nem lehet más, csak a nem lehet?
Kimondanám már, hogy isten veled,
de fölsikolt bennem a nem lehet!
mert hajad, orrod, szájad és szemed -
mert az leszek, jaj, megint az leszek,
az a csordából kimart, seblepett,
kölyke-se-volt, nősténye-elveszett
csikasz, ki nyugtot csak akkor talál,
ha puskavégre fogja a halál.
De este lett, és olyan este lett,
megleltem újra arcod és kezed,
egymás szájába sírtuk: Nem lehet,
hogy már csak így, hogy másképp nem lehet!
és hajad, orrod, szájad és szemed.
S ki azt hittem, hogy élni ébredek,
megint csak itt, megint e dérlepett
falak között, megint a nem lehet.
Vacog a szív, veri a perceket,
veri, hogy nem, hogy nem, hogy nem lehet!
Ha megyek már az utcán, úgy megyek,
gázolva folyót, zihálva hegyet,
mert voltak folyók és voltak hegyek
és voltak évek, voltak emberek
és mi volt még! mi volt!
és azután
egy nyári perc december udvarán -
a vén remény... és voltak reggelek,
mikor veled, melletted ébredek
és hajad, orrod, szájad és szemed
s az ing, s a váll, s a paplanon kezed...
Úgy szól a szó, mint az emlékezet -
hát nincs szavam több és nem is lehet.

2008. szeptember 9., kedd

Szécsi Magda Bogaras Álom



Szécsi Magda  Bogaras Álom

A világegyetem lelkifurdalásitól görcsös ragacsos,
Álomrügyeket ringató hajszálgyökereiről
Figyelem, gyakran görcsbemeredő
Vezeklésemet, s vágyamat a tökéletességre.
 
Irigy, gonosz gondolataimat, otthagytam a vakító fehérre pusztított
Tehénkoponyák mélyén, az üres,
Lélegzetszínű csigaházakban, s hazugságaimat
Örökre ötujjú, sárga levelekbe
És titok néma fák odvába kiáltottam.
 
Azóta álmodtam szépet is…
Igen.
Jól emlékszem.

Különös papírfoszlányt küldött
A szél, ama lelket és testet próbáló
Éjszakán, amin ez állt:
„Gyakran voltam Úton, veszedelemben tengeren,
Veszedelemben hamis próféták között,
Fáradságban, és nyomorúságban, gyakori
Virrasztásban, éhségben, szomjúságban,
Gyakori böjtölésben, hidegben és Mezítelenségben…”

E papírfoszlány volt menedékem, éji
Vackom azon a csillagmutogatós, lárvafagyasztó
Éjszakán, amikor embernek álmodtam magam.
Álmomban sírtam, szenvedtem.
Gyönyörű volt…

De jött a reggel s akkor már tudtam, hogy aki
Bennem ott mélyen, a világegyetem lelkifurdalásaitól
Ragacsos hajszálgyökereiről figyeli önnön vezeklését
Ebben a kitinpáncélos létben, akinek olthatatlan
Vágya támadt a tökéletesség
Elnyerésére, nem ember, csak én vagyok…- sóhajtott fel a fényes hátú
Szarvasbogár, és elbújt meghalni az
Őszi avar, rozsdapettyes levele alá…

Tóth János A zene varázsa

 


Tóth János  A zene varázsa

 

Halk zene szól szobámban, hallgatjuk Én s magány
Hegedű sír, könnyei peregnek a mélabús zongorán.
Szívemet csavarja a dallam, arcomon fájdalom ég,
Ahogy legördül egy könnycsepp hidegen, mint a jég.
Fuvola vígasztal, hárfa lágyan simogat, hozzám bújik,
Könnyem szárad, a szorítás lelkemből ködként oszlik
A dob nyugodt ütemű ritmusára vált, szívem dobogása,
A zene varázsszőnyegén repülök egy gyönyörű világba.
Arcom esti tó tükre, kifordított zsebként üres az agyam,
A zene megtölt, feledek mindent s hallgatom boldogan.

Ritkul a ritmus, elfogynak a hangok, s elhalkul a dallam
A csend betoppan, s mégis hallom ott benn, magamban.
Miközben lassan visszatérnek a gondolataim, érzéseim
Újra fájdalom jár lelkem-szívem lüktető mély sebein,
Tűnődöm, milyen hatalmas, mily erős a szép zene ereje,
Hisz a poklok fájdalmát mutatja, s a mennyben jársz vele.


Tanulj - ősi norvég vers



Tanulj - ősi norvég vers

Tanuld meg a víztől követni utadat,

Tanuld meg a tűztől: mindből hamu marad.

Tanulj az árnyéktól őrködni éberen,

Tanulj a sziklától megállni helyeden.

Tanuljál a Naptól, mely nyugovóra tér,

Tanulj a szellőtől, mely lombok közt pihen:

Hogyan kell életed leélni csendesen.

Tanuld meg tőlük, hisz mindenik testvéred:

Hogy kell szépen élni és szépen halni meg.

Tanuld a féregtől: semmi sem fölösleg,

Tanulj a rózsától tisztán maradni meg.

Tanuld meg a lángtól elégetni szennyed,

Tanuld a folyótól: utadból ne térj meg.

Tanulj az árnyéktól alázatos lenni,

Tanulj meg a Naptól szüntelen haladni.

Tanuld négy évszaktól ismerni az időt,

Tanuld a csillagtól, hogy az Égben erőd.

Tanulj a tücsöktől: ha magad vagy zenélj,

Tanuld el a Holdtól, hogy semmitől ne félj.

Belátást a sastól s ha vállad súly nyomja,

Nézd meg, milyen terheket cipel a hangya.

Tanuld a virágtól, hogy légy szép és kecses,

Tanulj kismadártól: szabadon repülgess.

Tanulj a báránytól: legyél szelíd, mint ő,

Mindentől tanuljál, mert minden veszendő.

Úgy figyelj utadon, mi célodhoz viszen,

Tanítson mi meghal, s LÉTED ÖRÖK LEGYEN!

2008. szeptember 6., szombat

VÁCI MIHÁLY: NEHÉZ A SZÍVÜNK




VÁCI MIHÁLY: NEHÉZ A SZÍVÜNK

Az arcodat ne mutasd szomorúnak.

Ne lássa senki, mi az, amit eltűrt.

Jobban kellene szeretni magunkat,

hiszen mi már nagyon kiérdemeltük.

A szíveink egymásra zúzva hulltak,

eggyé forrasztó sors zuhog felettünk.

Sebeinkért szeretjük már a múltat;

és a jövőt: - lesz mit felemlegetnünk.

Most itt ülünk. Kedves, Te szomorú vagy.

Az arcom nem mutatja, amit eltűrt.

Nehéz a szívünk, mert nem könnyű búnak

ütése alatt ragyog a szerelmünk.

Egymást szeressük már - ne csak magunkat

Hiszen mi már nagyon megérdemeljük.

2008. szeptember 5., péntek

Wörösmarty Mihály A szív temetése





Wörösmarty Mihály

A szív temetése

 

Sokat türél már, még csak ezt, kebel,  
Csak ezt viseld el, aztán megdicsérlek,
Azt mondom: kő vagy, nem kő: vashalom,
S vasnál keményebb gyémántszikla vagy.
Hiszen te ösmered már, ami fáj,
Ösmerd meg azt is, ami lelket öl,
Ösmerd s viseld el, mint kell férfinak.
S ha majd keménnyé lettél, mint vas ék,
Hideggé, mint a századok jege,
Beléd egy szív lesz eltemetve mélyen,
Egy szív, mely véres lángban úszva élt,
S most hogy kihalt, csak forró hamva van.
Ennek leszesz, te keblem, sírlaka,
S emlékirás lesz rajtad ilynemű:
"Itt nyugszom én szivemben eltemetve,
Bújdosva két láb hordja síromat.
S még messze messze hordja el, hogy a
Vas végzetekkel megbékéljek, és
Ha földbe fekszem, fel ne vessen onnan
Az üldözetnek átka, mely megölt."
Vagy sírjak és sohajtsak? Nem! nem! egy
Tenger lesírni nem tudhatja ezt,
Nem a nagy szélvész elsohajtani.
És még nekem tovább kell bolyganom,
Hogy megtanúlja rajtam a világ:
"Minden boldogság, csak születni nem."
Hajh! majd ha eljövend a sors szelén
Sok gond, ezernyi sárkány indulat
Viszhangot ád a zárt kebel reá
S azt zengi tompán egy hang: "Nem szabad,
Szivet kerestek? Itt csak szikla van;"
S ha tán utóbb jő a szelíd öröm,
Örömek, szerelmek, még azoknak is
Azt zengi tompán egy hang: "Nem szabad;"
S egy más szelídebb így zendűl vele:
"Ah, kit kerestek? későn jöttetek.
Szivet kerestek? Nincsen! puszta már,
Nézzétek: itt bús romladéka van."
1826. június 6.

Remenyik Sándor Tündérfok



 

Reményik Sándor
Tündérfok

Az életednek van egy titkos csúcsa,
Mely rejtve őrzi boldogságod,
Egy sziklafok, ahonnan Te az élet
Töretlen teljességét látod,
Hol imádkoznál hosszan, térdenállva,
Mert onnan végtelen a panoráma.

Az életednek van egy titkos csúcsa
Köröskörül őserdő, ősbozót -
Keresztül-kasul vágtató csapások,
A sok hamistól nem látni a jót,
Isten előre ment, a csúcson vár be -
Csak az a kérdés, hogy odatalálsz-e?

Az életednek van egy titkos csúcsa,
Hová a mélyből kibukkan fejed
S a szépség minden gazdagsága, fénye
Megáldja két csodálkozó szemed,
Hol tiszta vagy, mint kristálypatakok
S megnyitod szíved, mint egy ablakot.

Az életednek van egy titkos csúcsa,
Vezetnek hozzá szent véletlenek,
Jaj, hogy leszállni kell, jaj, hogy nem adhatsz
A pillanatnak örökéletet!
S botlasz újra sok rögös, buta úton. -

De mindegy. Egyszer fenn voltál a csúcson.