Reményik Sándor Az építész fia

 

Reményik Sándor  Az építész fia

 

"Az építészet megfagyott zene."

 

Apámban a muzsika megfagyott.

Nem lírizált. Arányok érdekelték,

S nyugodt vonalak, egyszerûk, nagyok.

 

Az én fejembe, bárhogy erõltették,

Nem ment a számtan s geometria.

Álom-part felé hullámzott a vérem,

És költõ lett az építész fia.

 

Sokáig azt hittem, a dal egészen

Anyám lelkén át sugárzott belém,

Tûzhely-oltáron feláldozott vére

Lappangó cseppje minden költemény.

 

A nem sejtett apai örökségre

Eszméltet most mások ajkán a szó:

"Bár lelke lágy, a verse vas-szilárd,

Nem áradozó, nem is olvadó

Õ az építõk fajából való."

 

Én építész!... a versek építésze!...

Apám, nézd titkos törvényét a vérnek:

Oly távolesõ mesterségeink

Valahol látod, mégis összeérnek.

 

Való igaz: én is csak építettem,

Egy-egy sor vas-traverzét róttam át

A vers-épületen, - és megvetettem

A fölösleges ornamentikát.

 

Való igaz: mindíg volt alapom,

A mélybe ástam szigorú falat.

Úgy hágtam emeletrõl-emeletre,

S szerettem a nagy, nemes vonalat.

 

Való igaz: mindíg volt teteje

Költeményemnek - s néha tornya is,

S nem játékból, de azért építettem,

Hogy lelkek lakhassanak abban is.

 

Való igaz: bennem sem olvadott

Egészen fel a megfagyott zene.

De vámon vesztve, réven nyertem én,

S versem gátja lett versem ereje.

 

Én építész... a versek építésze...

Örvénylõ, mély törvénye van a vérnek:

Új formát ölt és más dimenziót...

Apám, köszönöm ezt az örökséget.

 

Kolozsvár, 1927 január

 

Reményik Sándor: Találkozás

Reményik Sándor:
Találkozás

-Egy barátomhoz-

Egymás mellett ma elmegyünk: hajók,
A Te hajódon leng a büszke zászló
S felvonom én is a rongyos lobogót.

Győztes, Te futsz elől a büszke tornán
Dagasztja vásznad hazajáró szél -
Nekem száz rongyba tépve a vitorlám.

Te élsz. Én már sok halállal meghaltam.
Te zászlód mellé tűztél egy virágot -
Nekem nincs. De hát - én így is akartam.

Így kellett. Fáj mégis, hogy a hajók, lelkek,
Akikhez kötött tiszta vonzalom -
A kikötőkbe lassan szertemennek.

A bóra jő, a fogam megvacog -
Pár futó év s a messze, nyílt vizen,
A tengeren egyedül maradok.

Te tudod, merre mégy, Te nem állsz veszteg,
Az én iránytűm jaj, átkozott szerszám,
Bús ívbe leng, bomlottan körbereszket.

Hadd nézzelek ma: tán utolszor látlak -
Szerető, forró, könnyes irígységgel -
Egy percig még - azután elbocsátlak.

S egy pillantást még, könnytelent, keményet
Hadd vessek rád, mert én, bár átkozom -
Tartom a sorsommal a közösséget!

Hogy is volt, hogy mi tudtunk együtt menni
Egykor, soká, kar-karban önfeledten?
Előtted minden - előttem a semmi. -

Egymás mellett ma elmegyünk - hajók
S hogy büszke zászlód fennen leng ma, nézd:
Felvontam én is a rongyos lobogót.

Reményik Sándor Úgy fáj már minden…

Remenyik Sándor   Úgy fáj már minden

Úgy fáj már minden, minden idebenn:

a szó, s a mozdulat, s a csend is fáj,
minden, mi általreszket szívemen,
legyen az ember, muzsika, vagy táj.
Úgy fáj már minden, minden idebenn.

De néha egy-egy halk szó símogat,
s rejtekúton a szívembe talál,
s álomba ringatja a kínokat,
elaltatja a multat, s a jövőt.
Pedig be nehéz megtalálni már
az ösvényt, a szívembe vezetőt.

Gyom és gaz benőtte az utakat,
ördögpalánták ágaskodnak rajtok:
száraz kórók és keserű füvek,
minden, mi beteg szívemből kihajtott.

Mártír a szó, mely jó hozzám ez úton,
és szent a szív, mely küldi őt ezen,
s mely liliomok magvát hinti el
ott, hol különben csak bogáncs terem.

Áldott az óra és áldott a szél,
mely liliomok messze magvát hozza,
magot, melyből a békesség kikél.

Reményik Sándor: A keserű pohár

 

Reményik Sándor: A keserű pohár


Ó, nem voltam türelmes szenvedő.
Testem a szenvedéshez nem szokott.
Az élet nem edzett, csak puhított.

S hogy megjelent a keserű pohár,
S felém libegett titokzatosan,
Mondván: most eljöttem, hogy kiigyál:
Megragadtam vadul a poharat
S falhoz vágtam. Ezer darabra ment.
De rögtön csorbítatlan megjelent.

S szólt másodszor is a sötét pohár:
Ím itt vagyok, hogy Te is kiigyál.
És igazság ez: szenvednek sokan,
S a Te részed még mindig hátra van.
S most kiiszod, ha akarod, ha nem.

Dühöngve vágtam közbe:NEM!
Nem sóhajtok" Múljék el ha lehet"-
S fölvetettem daccal a fejemet.
Nagyot reccsent a csend-
S a makacs pohár újra falnak ment.
Ezer darabra ment.

De jaj, mert harmadszor is megjelent.
S akkor tudtam, hogy dühöm hasztalan,
Enyém,sajátom e sötét pohár-
És ki kell ürítenem poharam.
Az ajkam kinyílt félig-öntudatlan,
A karom kinyílt félig-akaratlan
S felmérve csillagszabta sorsomat
Fogtam, s lassan fenékig ürítettem
A poharat

Reményik Sándor - Örök szerelem

 

 

Reményik Sándor - Örök szerelem

Egy bükk és egy fenyő.
Úgy összeforrtak ők,
Ahogy csak lelkek forrnak össze néha,
Egymást halálig híven szeretők.

 

A bükk a nő,
A fenyő tán a férfi.
Ez áll szikáran, míg a bükk elomló,
Ölelő karjaival átaléri.

 

Úgy látszik, mintha reáomlana,
Pedig támasztja, mint a fenyő őtet.
S övezi csendes napfény-glória
A vihar ellenébe szegülőket.

 

Így öredtek meg:
Egy örök ölelésben.
Ölelkeznek a törzsek, koronák,
Ölelkeznek a gyökerek a mélyben.

 

Mikor kezdődött ez az ölelés?
Ez volt a növekedésük célja, iránya?
Egymáshoz simult itt már hajdanán
Két Isten ültette pici palánta?

 

S ahogy a törzsük hatalmasodott:
Úgy lett szerelmük is hatalmasabb,
Törzsüket bronzzal ötvözte körül
A felkelő és lemenő nap.

 

E mozdulatlan, néma szerelem
A jót s a rosszat most is együtt állja.
S egyszerre csap le majd a fejsze rájuk:
Az emberbőrbe bújt Halál kaszája.

Remenyik Sándor Tündérfok

 

Reményik Sándor
Tündérfok

Az életednek van egy titkos csúcsa,
Mely rejtve őrzi boldogságod,
Egy sziklafok, ahonnan Te az élet
Töretlen teljességét látod,
Hol imádkoznál hosszan, térdenállva,
Mert onnan végtelen a panoráma.

Az életednek van egy titkos csúcsa
Köröskörül őserdő, ősbozót -
Keresztül-kasul vágtató csapások,
A sok hamistól nem látni a jót,
Isten előre ment, a csúcson vár be -
Csak az a kérdés, hogy odatalálsz-e?

Az életednek van egy titkos csúcsa,
Hová a mélyből kibukkan fejed
S a szépség minden gazdagsága, fénye
Megáldja két csodálkozó szemed,
Hol tiszta vagy, mint kristálypatakok
S megnyitod szíved, mint egy ablakot.

Az életednek van egy titkos csúcsa,
Vezetnek hozzá szent véletlenek,
Jaj, hogy leszállni kell, jaj, hogy nem adhatsz
A pillanatnak örökéletet!
S botlasz újra sok rögös, buta úton. -

De mindegy. Egyszer fenn voltál a csúcson.