Puskin Az élet szekerén

Alekszandr Puskin: Az élet szekerén  

Megrakják néha roskadásig,
de a kocsi vígan repül:
a vén Idő ül a bakon
és hajt, hajt istentelenül.

Reggel beszállunk, nyaktörésre
készen, szívünk csak úgy röpít;
félre lustaság, óvatosság:
"Hajts- kiáltjuk-, az istenit!"

Délre alábbhagy a buzgóság,
a vad iram félholtra ráz;
nézzük a lejtőt, omladékot:
"Lassan - kiáltjuk - hé, vigyázz!"

Estére végre megnyugodna
az összezötykölt társaság,
s próbál a vackán elaludni...
de a kocsis csak hajt tovább.


(Szabó Lőrinc fordítása)

Juhász Gyula Úgy szeretem én mind e verseket...

Juhász Gyula

Úgy szeretem én mind e verseket...

Úgy szeretem...

Úgy szeretem én mind e verseket,
Úgy ápolom, hisz gyermekeim ők,
Mind e nagy vágy ágyában született,
Mély vágyban, amely nem lelt földi nőt.

Ó verseim, ti elfáradt, beteg,
Szép gyermekek, apátok fiai,
Lemondón járok én közöttetek,
Oly édes kín e sok bút hallani.

Az egyik szőke s álmodón remeg,
Mint valami tavaszi, lázas est,
Szegény szonettem, akkor született,
Mikor egy nagy szerelmem odalett.

A másik víg, boros, hangos gyerek,
De én tudom, a szíve mily beteg.
Felejteni akart akkor fejem
Valakit, akit sohse feledek...

Zengő szonettek, árva gyerekek!

Dsida Jenő Az én kérésem

 Dsida Jenő Az én kérésem     

Az ábrándok, mik itt élnek szívemben,
Immár tudom, hogy nem maradnak itt,
Minden, ami szép, gyorsan tovalebben, -
Az élet erre lassan megtanít.

Mert mi az élet? Percek rohanása;
Fagyos viharként száguld mindenik,
Mögöttük sír a kertek pusztulása,
S a rózsabokrot földig letörik.

Illatos szirmok, zöldelő levélkék!...
A vihar szárnyán mindez elrepül,
Aztán ragyoghat, nevethet a kék ég:
Ott áll a kert siváran, egyedül.

Én sem számítok semmi kegyelemre,
Én felettem is végigzúg a szél,
Lelkemnek alvó, rózsaszirmos kertje
Jobban megvédve nincs a többinél.

Én készen állok minden fájdalomra,
Nem hall ajkamról senki sem panaszt,
De most szívemnek még egy vágya volna.
S ha jó az Isten, meghallgatja azt:

Ne vágtassanak szegény rózsakerten
Az összes szelek, mind, egyszerre át,
Ne várjon rájok elfásulva lelkem,
Ne törjenek le minden rózsafát;

Tépjék szirmait egyenként le, lassan;
Mind külön fájjon, sajogjon nekem,
És mindegyiket nagyon megsirassam
És minden könnyem egy-egy dal legyen.

Váci Mihály Mondd kedvesem milyen a tenger?

 Váci Mihály

Mondd, Kedvesem, milyen a tenger?


Mondd, Kedvesem, milyen
milyen a tenger?
E parttalan zokogás, mely térdet,
ölet sosem lel.
Milyen a part, hol most lábnyomod
kagylóhéj-sora mélyed,
ha elindulsz a végtelenbe, mely lassan
megtelik már Tevéled.
Mondd, Kedvesem, milyen a tenger,
és milyen ott a szél
hízelgése, milyen ott a magány:
szomorú ott az éj,
ha egyedül fuldokolsz a szíveddel,
és milyen ott a sírás?
Vágyik-e, ó, hova vágyik onnan az ember,
s ha jön, honnan jön érte hívás?
A szomorúság szalmavirága milyen, s a bánat
lőttszárnyú madarának
milyen idomító nevet s milyen hessentő
kereplőket találtak?
Hogy mondják ott, ha fáj, - hogy panaszolják
a karba-ölbe bújva: - félek!
Milyen igazolvánnyal bújkál ott a magány, ahol
oly szorosak az ölelések?
Mondd, Kedvesem, ahol a tengernek, a fénynek,
a hitnek nincs határa,
a végtelen partjain gondolnak-e a bennük fogant,
félve kihordott halálra?
Nem atomrobajok dühére, csak az észrevétlen                  

kis fulladásra, mely magányos,
botló szívünket felveszi ölébe egy éjjel, a közösség
hiába ölel szerelmesen magához.
Ne hozz nekem képet a kombinátok
csodálatos lélegzetéről,
ne hozz statisztikát! s ne részegedj a kibernetikus
szörnyek vibráló ihletétől!
A tenger partjaira menj: - a fény, idő,
az emberi lélek
ostromló háborgásaiban fuldokolva a jövő
eszméletére ébredj:
milyen lesz gyönyörű léptű utódunk, ha majd
falánk éheit legyőzi rendre,
milyen csillagokra néz, milyen halált fél,
mi bontja küzdelemre
kitárult szárnyait, - ha nem köti gyáva kín,
sok állati szükséglet,
- milyen szél emeli, s merre emelkedik
a súlytalanság állapotában a lélek?!

Nagy Ágota-Gabriella Hűtlen igaz barátok

 

Nagy Ágota-Gabriella

Hűtlen igaz barátok

 

Oly könnyű lehetne

S mégis oly nehéz

A dolgok rendje,

Nem mozdul a kéz...

 

Makacs bénulás,

Megfagyott vérerek,

Csak egy barátság

Volt, elveszítettelek...

 

Összetépett képek

Sírnak az asztalon,

Még ezerre tépem,

Óh, de fáj nagyon...

 

A szemétben landol,

Nem kell emlék,

Hamis barátok

Ha hívnátok, mennék...

 

Rohannék szavamra,

Mint eddig, hozzátok,

Miért hagytatok magamra,

S ily csúnyán becsaptatok?

 

Múlt, csak múlt...

Nem jelen, nem jövő,

A barátság virága lehullt,

Nem segítene már eső...

 

De jönne vad zivatar,

Mosná el könnyem,

Lelkem zord vihar,

Én bennetek hittem.

 

És mégis engem okolsz,

Bolond barátság, te hűtlen,

Bántottatok, s a rossz

Én vagyok, én ki szerettem.

 

És védtem védtelenül,

Harcoltam esélytelen,

Sírtam éjszaka egyedül,

De tudtam, itt lesztek reggel.

 

Ma üresen tátongok,

Elvesztettelek titeket,

Hűtlen igaz barátok

Én nagyon szerettelek... 

  

 

Tóth Árpád Álarcosan

 

Tóth Árpád

Álarcosan

 

Hát rossz vagyok? Szótlan? Borús? Hideg?

Bocsáss meg érte. Hisz ha tudnám,

A világ minden fényét s melegét

Szórva adnám.

 

Kastélyokat. Pálmákat. Táncokat.

Ibolyákkal a téli Riviérát.

Vagy legalább egy-egy dús, összebújt,

Boldog órát.

 

De most oly nehéz. Most egy sugarat

Se tudok hazudni, se lopni.

Vergődő és fénytelen harcokon

El kell kopni.

 

Az Antikrisztus napjai ezek.

Csillog a világ szörnyű arany-szennye.

Röhögő senkik, balkörmű gazok

Szállnak mennybe.

 

S én lent vergődöm, és nem tudja más,

Hogy csöndöm mélyén milyen jajok égnek.

De légy türelmes. Jön még ideje

Szebb zenéknek.

 

Csak légy türelmes. Maradj, míg lehet,

Váró révem, virágos menedékem.

Most álarc van rajtam, zord és hideg,

De letépem,

 

Vagy szelíden, míg elfutja a könny,

Öledbe hajló arcomról lemállik,

S te ringatsz, ringatsz jó térdeiden

Mindhalálig.

 

Dsida Jenő: Az én kérésem

 

 

Dsida Jenő: Az én kérésem

        
Az ábrándok, mik itt élnek szívemben
        Immár tudom, hogy nem maradnak itt
         Minden, ami szép, gyorsan tovalebben
          Az élet erre lassan megtanít

          Mert mi az élet? Percek rohanása
          Fagyos viharként száguld mindenik
          Mögöttük sír a kertek pusztulása
          S a rózsabokrot földig letörik

          Illatos szirmok, zöldellő levélkék
          A vihar szárnyán mindez elrepül
          Aztán ragyoghat, nevethet a kék ég
          Ott áll a kert siváran, egyedül

          Én sem számítok semmi kegyelemre
          Én felettem is végigzúg a szél
          Lelkemnek alvó, rózsaszirmos kertje
          Jobban megvédve nincs a többinél

          Én készen állok minden fájdalomra
          Nem hall ajkamról senki sem panaszt
          De most szívemnek még egy vágya volna
          S ha jó az Isten, meghallgatja azt

          Ne vágtassanak szegény rózsakerten
          Az összes szelek, mind, egyszerre át
          Ne várjon rájok elfásulva lelkem
          Ne törjenek le minden rózsafát

          Tépjék szirmait egyenként le, lassan
          Mind külön fájjon, sajogjon nekem
          És mindegyiket nagyon megsirassam
          És minden könnyem egy-egy dal legyen