Danó Tímea A reggel mosolya

Danó Tímea  A reggel mosolya

Édes, finom meleg bársony,

Arc simító langyosság.

Nap sugarát átölelő,

Édesen szép tarkaság:

Tisztaság,

Barátság.

Édes kávé friss illata,

Levegőben cikázva.

Táncot jár a napsugárral,

A mosolynak forrása:

Áldása,

Varázsa.

Friss pirítós jó illata,

Reggel táncra hívogat.

Forró tea jó zamata,

Kedvességre csalogat:

Hívogat,

Simogat.

Virág- dallam szín-pompája

Suhan át a hangokon.

Reggel vidám kicsi szálán,

Igaz barát szálakon:

Szárnyakon,

Ágakon.

Törhetetlen, igaz hű szál,

Barát bársony virágán.

Mely illata az égbe száll,

A reggelek aranyán:

Fonalán,

Mosolyán.

Sánta Zsolt Az álom ölén

      

Sánta Zsolt Az álom ölén

Amikor fák suhogása

halk álmot hozott,

s derengve szenderegtek mind -

mind a csillagok,

a lápos erdő mélyén szép

kincsek merengtek,

viola- és harmatszínben

együtt fürödtek,

az északi szél csillagport,

friss áldást hozott,

valahol az erdőszélen

manó bandukolt,

a fák virágzó ágai

harmatban fürödtek,

s alattuk fürdőzött sok kis

vihánc tündérgyerek,

a Hold arca úgy sugárzott,

mint égő égi lámpa,

a felhők képe nem torlódott

szüntelen egymásra,

gyöngyfüzér és virágcsokor

lobogott a női kézben,

ajkukon a csók még friss volt,

a búcsúzó éden...

De jaj, a Nap, e égő vándor,

ki tüzet soha nem palástol,

meleg kézzel suhogtatta el mind

fejemből az álom nektárcseppjeit...  

Reményik Sándor Az építész fia

 

Reményik Sándor  Az építész fia

 

"Az építészet megfagyott zene."

 

Apámban a muzsika megfagyott.

Nem lírizált. Arányok érdekelték,

S nyugodt vonalak, egyszerûk, nagyok.

 

Az én fejembe, bárhogy erõltették,

Nem ment a számtan s geometria.

Álom-part felé hullámzott a vérem,

És költõ lett az építész fia.

 

Sokáig azt hittem, a dal egészen

Anyám lelkén át sugárzott belém,

Tûzhely-oltáron feláldozott vére

Lappangó cseppje minden költemény.

 

A nem sejtett apai örökségre

Eszméltet most mások ajkán a szó:

"Bár lelke lágy, a verse vas-szilárd,

Nem áradozó, nem is olvadó

Õ az építõk fajából való."

 

Én építész!... a versek építésze!...

Apám, nézd titkos törvényét a vérnek:

Oly távolesõ mesterségeink

Valahol látod, mégis összeérnek.

 

Való igaz: én is csak építettem,

Egy-egy sor vas-traverzét róttam át

A vers-épületen, - és megvetettem

A fölösleges ornamentikát.

 

Való igaz: mindíg volt alapom,

A mélybe ástam szigorú falat.

Úgy hágtam emeletrõl-emeletre,

S szerettem a nagy, nemes vonalat.

 

Való igaz: mindíg volt teteje

Költeményemnek - s néha tornya is,

S nem játékból, de azért építettem,

Hogy lelkek lakhassanak abban is.

 

Való igaz: bennem sem olvadott

Egészen fel a megfagyott zene.

De vámon vesztve, réven nyertem én,

S versem gátja lett versem ereje.

 

Én építész... a versek építésze...

Örvénylõ, mély törvénye van a vérnek:

Új formát ölt és más dimenziót...

Apám, köszönöm ezt az örökséget.

 

Kolozsvár, 1927 január

 

Puskin Az élet szekerén

Alekszandr Puskin: Az élet szekerén  

Megrakják néha roskadásig,
de a kocsi vígan repül:
a vén Idő ül a bakon
és hajt, hajt istentelenül.

Reggel beszállunk, nyaktörésre
készen, szívünk csak úgy röpít;
félre lustaság, óvatosság:
"Hajts- kiáltjuk-, az istenit!"

Délre alábbhagy a buzgóság,
a vad iram félholtra ráz;
nézzük a lejtőt, omladékot:
"Lassan - kiáltjuk - hé, vigyázz!"

Estére végre megnyugodna
az összezötykölt társaság,
s próbál a vackán elaludni...
de a kocsis csak hajt tovább.


(Szabó Lőrinc fordítása)

Juhász Gyula Úgy szeretem én mind e verseket...

Juhász Gyula

Úgy szeretem én mind e verseket...

Úgy szeretem...

Úgy szeretem én mind e verseket,
Úgy ápolom, hisz gyermekeim ők,
Mind e nagy vágy ágyában született,
Mély vágyban, amely nem lelt földi nőt.

Ó verseim, ti elfáradt, beteg,
Szép gyermekek, apátok fiai,
Lemondón járok én közöttetek,
Oly édes kín e sok bút hallani.

Az egyik szőke s álmodón remeg,
Mint valami tavaszi, lázas est,
Szegény szonettem, akkor született,
Mikor egy nagy szerelmem odalett.

A másik víg, boros, hangos gyerek,
De én tudom, a szíve mily beteg.
Felejteni akart akkor fejem
Valakit, akit sohse feledek...

Zengő szonettek, árva gyerekek!

Dsida Jenő Az én kérésem

 Dsida Jenő Az én kérésem     

Az ábrándok, mik itt élnek szívemben,
Immár tudom, hogy nem maradnak itt,
Minden, ami szép, gyorsan tovalebben, -
Az élet erre lassan megtanít.

Mert mi az élet? Percek rohanása;
Fagyos viharként száguld mindenik,
Mögöttük sír a kertek pusztulása,
S a rózsabokrot földig letörik.

Illatos szirmok, zöldelő levélkék!...
A vihar szárnyán mindez elrepül,
Aztán ragyoghat, nevethet a kék ég:
Ott áll a kert siváran, egyedül.

Én sem számítok semmi kegyelemre,
Én felettem is végigzúg a szél,
Lelkemnek alvó, rózsaszirmos kertje
Jobban megvédve nincs a többinél.

Én készen állok minden fájdalomra,
Nem hall ajkamról senki sem panaszt,
De most szívemnek még egy vágya volna.
S ha jó az Isten, meghallgatja azt:

Ne vágtassanak szegény rózsakerten
Az összes szelek, mind, egyszerre át,
Ne várjon rájok elfásulva lelkem,
Ne törjenek le minden rózsafát;

Tépjék szirmait egyenként le, lassan;
Mind külön fájjon, sajogjon nekem,
És mindegyiket nagyon megsirassam
És minden könnyem egy-egy dal legyen.

Váci Mihály Mondd kedvesem milyen a tenger?

 Váci Mihály

Mondd, Kedvesem, milyen a tenger?


Mondd, Kedvesem, milyen
milyen a tenger?
E parttalan zokogás, mely térdet,
ölet sosem lel.
Milyen a part, hol most lábnyomod
kagylóhéj-sora mélyed,
ha elindulsz a végtelenbe, mely lassan
megtelik már Tevéled.
Mondd, Kedvesem, milyen a tenger,
és milyen ott a szél
hízelgése, milyen ott a magány:
szomorú ott az éj,
ha egyedül fuldokolsz a szíveddel,
és milyen ott a sírás?
Vágyik-e, ó, hova vágyik onnan az ember,
s ha jön, honnan jön érte hívás?
A szomorúság szalmavirága milyen, s a bánat
lőttszárnyú madarának
milyen idomító nevet s milyen hessentő
kereplőket találtak?
Hogy mondják ott, ha fáj, - hogy panaszolják
a karba-ölbe bújva: - félek!
Milyen igazolvánnyal bújkál ott a magány, ahol
oly szorosak az ölelések?
Mondd, Kedvesem, ahol a tengernek, a fénynek,
a hitnek nincs határa,
a végtelen partjain gondolnak-e a bennük fogant,
félve kihordott halálra?
Nem atomrobajok dühére, csak az észrevétlen                  

kis fulladásra, mely magányos,
botló szívünket felveszi ölébe egy éjjel, a közösség
hiába ölel szerelmesen magához.
Ne hozz nekem képet a kombinátok
csodálatos lélegzetéről,
ne hozz statisztikát! s ne részegedj a kibernetikus
szörnyek vibráló ihletétől!
A tenger partjaira menj: - a fény, idő,
az emberi lélek
ostromló háborgásaiban fuldokolva a jövő
eszméletére ébredj:
milyen lesz gyönyörű léptű utódunk, ha majd
falánk éheit legyőzi rendre,
milyen csillagokra néz, milyen halált fél,
mi bontja küzdelemre
kitárult szárnyait, - ha nem köti gyáva kín,
sok állati szükséglet,
- milyen szél emeli, s merre emelkedik
a súlytalanság állapotában a lélek?!